Lehet egy temető vidám?
A magyar kultúrától eléggé távol áll ez a gondolat, pedig a világ egyes népeitől nem idegen. Természetesen nem arról van szó, hogy bárki is annak örülne, hogy örökre elszakad egy szeretett személytől, vagy hogy szenvedni látta az emberi lényt, akihez szoros kötődést érez. Az öröm a lét körforgásának szól, annak a tudatnak, hogy minden, ami a természet része folyamatosan megújul és elpusztul, hogy aztán újjászülessen. A halállal, halottakkal kapcsolatos pozitív gondolatok azokra a népekre jellemzőek, amelyek szoros kapcsolatot ápolnak a természettel, nap mint nap szembesülnek a halállal és a születéssel. Náluk ritkább a hamvasztás vagy urnás temetés, ők a maga természetességében adják át koporsós temetés során halottaikat az anyaföldnek. Láthatják az élet szívósságát, a folyamatok tökéletességét, a végtelen bölcsességet amely a világunkat mozgatja. A természet működésének hétköznapi csodái megnyugtatják az embert afelől, hogy a dolgok jól történnek, sőt sokszor hozzásegítenek a vallás révén történő megkönnyebbüléshez is.
Nemzetközi látványossággá nőtte ki magát egy néhány évtizeddel ezelőtt az ún. szaploncai vidám temető. Az Erdélyben, Máramaros megyében található kis falu fejfa-faragó mestere, név szerint Stan Ioan Patras kézzel faragott, élénk színekkel (jórészt saját kezűleg kevert festékkel) festett keskeny és hosszú fejfái képregényként mesélik el az elhunyt életét vagy éppen halálának okát. A naiv festmények hol szívet melengetőek, hol kacagtatóak, annak ellenére, hogy valódi emberi tragédiákat ábrázolnak.
Nem ízetlen a tréfálkozás, pedig a koporsós temetéshez dukáló fejfa általában még sírverssel is kiegészül, amely népmesei fordulatokkal, végtelenül egyszerű nyelvezettel írja le, amit a képen láthatunk, vagy éppen nem láthatunk. Íme, egy példa, hogy fogalmat alkothassunk a sírfeliratokról:
"Itt nyugszom én idelenn
Braic Ileana a nevem
Volt öt legénygyermekem
Isten tartsa valahányat
Neked Griga megbocsátok
Bár a késed belémvágtad
Mikor leszúrtál részegen,
De eltemettél tisztesen
Itt a nagy templom tövében
Te is megtérsz majd mellém."
Talán abból indult ki az alkotó, hogy az itt maradottak vigasztalódásának része lehet, ha mosolyogni tudnak az lehunyt valamely emberi hiányosságán, nevetni tudnak egy abszurd helyzeten. Napjaink nagyon rossz tendenciája, amely szerint a haldokló és a halott már nem része a társadalomnak, családnak, a szeretetteljes közösségeknek, emberileg romboló és érzelmileg ellehetetlenít. A halálon nevető igenis tiszteli az életet, hiszen teljesen az élete részévé teszi azt, nem fél, nem zárkózik el.