Temetkezési szokások a Dél-Dunántúlon
A Dél-Dunántúlon a koporsót iparosok, koporsókészítők, vagy ügyes fafaragók fenyő-, tölgy-, szil, vagy ritkábban diófából készítették. A koporsó színe utalt a halott korára, esetleg a nemére is, például idősebbekét feketére, gyermekekét pedig világoskékre, rózsaszínre, fehérre, lányokét, legényekét fehérre, kékre, zöldre festették.
A nevet a koporsó fedelének bal oldalára, a halott korát, halálának idejét a jobb oldalára írták. A koporsóba a halott kedves tárgyait tették. Előfordult az is, hogy a régebben elhalt hozzátartozó tárgyait is odahelyezték, hogy majd a másvilágon adja át a már korábban elhunytnak.
A háztól való temetésnél kivitték a halottat az udvarra, ahol az egyházi szertartás folyt. Az egyházi szertartás után a kántor elbúcsúztatta a halottat. A halott búcsúztatása énekes, verses formában történt, azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket a rokonok a virrasztás idején állítottak össze. A kántor egyes szám első személyben, a halott nevében búcsúzott el rokonaitól. A halott búcsúztatása után a koporsót Szent Mihály lován vitték ki a temetőbe. A menet során bevitték a halottat a templomba is. Ha fiatal leány vagy legény halt meg, megrendezték a halott lakodalmát. Ilyenkor a halottat zászlókkal, zenével kísérték utolsó útjára.